A FISH! elméletről

Ki látott már repülő halat? Aki még nem látott, most ide kattintva megteheti:  http://www.youtube.com/watch?v=iGwo67vCh4U Nem, nem állattani bemutatón járunk: a film a világszerte ismert FISH! elméletet mutatja be. 

Seattle, Pike Place halpiac: jókedvű, energikus halárusokat látunk, akik különleges tengeri halakat, rákokat és polipokat rendezgetnek. A hely dinamizmusa már az első képkockától magával ragad: a dolgozók lendületesen, ritmusra dobálják egymásnak a halakat, hozzá verseket skandálnak. Közben tréfálnak, játszanak a vásárlókkal, akik szemmel láthatóan élvezik a produkciót. Vakuk villannak, egy turistalátványosság helyszínén járunk. 

Bemutatkozik a hely tulajdonosa is. Elmondja, hogy a különleges halárusítást körülbelül tíz évvel ezelőtt kezdték el, saját ötlete alapján. Az évek során a modellre több cég is felfigyelt, akik manapság a Pike Place modellt használják munkatársaik motiválására. A következő filmkockákon már egy irodaépületben járunk, egy céges tréningen, ahol a halárusok helyett már az irodai dolgozók dobják egymásnak a halakat.

Stephen C. Lundin, Ph.D., Harry Paul és John Christensen a Pike Place halpiac modelljére alkották meg a világszerte ismert FISH! elméletet. És hogy melyek a FISH! elmélet alapelvei?

ELSŐ: JÁTSSZ! (Play) Az első alapelv arra buzdít, hogy mókázzunk egy kicsit a munkahelyen. Csíkszentmihályi Mihály munkásságából tudjuk, hogy nem csak a komolyan végzett munka lehet hasznos, sőt! A játékosan végzett munka több elégtételt szerez annak, aki végzi. A halárusok játékossága sokak számára bohóckodásnak tűnhet. Na de miért is kellene egy halpiacon komolykodni?

MÁSODIK: DOBD FEL A NAPJUKAT! (Make their day) A második alapelv mondanivalója: vond be az ügyfeleidet az élménybe, tedd emlékezetessé számukra a találkozást! Az ügyfélélmény nyilvánvalóan meghatározza az ügyfél elégedettségét, ami pedig jó hatással van az üzleti forgalomra is: ha az ügyfél jó élménnyel távozik, akkor valószínű, hogy legközelebb is visszatér. 

HARMADIK: LÉGY JELEN! (Be there) A harmadik elv arra ösztönöz, hogy ne csak fizikailag, hanem ténylegesen is vegyünk részt a folyamatokban. Tüntessük ki az ügyfelet a figyelmünkkel, érezze, hogy ő a legfontosabb! Legyünk jelen, figyeljünk rá oda. Az odaadás ugyanis nem csak az ügyfél számára jó élmény, hanem mi magunk is sokkal jobban élvezzük a tevékenységet, ha abba mindent beleadunk.

NEGYEDIK: VÁLASZD MEG A HOZZÁÁLLÁSODAT! (Choose your attitude) A negyedik elv üzenete szerint ugyanúgy megválaszthatjuk reggelente  a hozzáállásunkat, ahogy a ruháinkat összeválogatjuk. Ha a munkahelyünket, a főnökünket, a beosztottjainkat nem is tudjuk megváltoztatni, annyit mindenképpen eldönthetünk, hogy aznap szenvedni akarunk-e a körülményektől, vagy a lehetőségekhez képest jól érezzük magunkat a bőrünkben.

A FISH! elméletet céges tréningek formájában mára a világ több országában, köztük Magyarországon is oktatják. Az elméletet könyv formában is feldolgozták, ami magyar nyelven is kapható.

A FISH! című könyvben Mary Jane Ramirez történetét ismerjük meg, aki azt a feladatok kapja, hogy alacsony munkamorállal, rossz beidegződésekkel, és csekély motivációval rendelkező munkatársak egy csoportjából hatékony, motivált csapatot varázsoljon. A történet során Mary Jane ellátogat a Pike Place halpiaccal, és, miután megismerkedik a FISH! négy alapelvével, munkatársait is elviszi oda. Közös munkájuk során a FISH! elmélet alapelveit sikerül a munkahelyükön is meghonosítaniuk, elérik a közös célt, és a történet happy enddel zárul.

A könyvből világszerte több, mint hárommillió példányt adtak el.

A FISH! elmélet sokak számára a siker receptje, mások számára azonban színes illúzió marad. A köztudatban ugyanis sokkal inkább honos az a szemlélet, hogy a komoly eredményért  meg kell szenvedni, hogy a játékot és a munkát nem szabad összekeverni.

Azt azonban mindenkinek érdemes átgondolnia, hogy munkahelyi környezetében mekkora az energiaszint? Van-e lehetőség játékra, jelen vannak-e a kollégák lélekben is, és felemelő, vagy lehangoló élményt nyújtanak-e egymásnak, és az ügyfeleknek?

Hiszen nem mindenhol van lehetőség verseket skandálni és halakat dobálni, de amit tíz talpraesett halárus meg tud csinálni, az nagy valószínűséggel másoknak is sikerülhet.

Pipacsok, búzamezők, csend.

(Beszámoló a Hét Kaland Egyesület által szervezett júniusi csendtúráról)

Pipacsok, búzamezők, zöldellő természet. Jó társaság, figyelmes túravezetők, és csend, csend, csend. Pár szóban ez jellemezte a Hét Kaland Egyesület által szervezett júniusi csendtúrát. 

Kedves, mosolygós emberek fogadtak aznap a Déli pályaudvaron. Együtt vonatoztunk Gárdonyig, majd hajóval keltünk át a Szúnyog szigetre. Az átkelésnek szimbolikus jelentése is volt: zsúfolt, gondokkal teli világunkat magunk mögött hagytuk, és egy napra átkeltünk a természet, a csend világába.

A Szúnyog szigeti hajóállomáson megkaptuk a szükséges tájékoztatást, és az első szakasz lelki útravalóját is. Ezt követően csendben elindultunk. Gyalogtúránk a Velencei-hegység gerincén vezetett, a Nadap határában levő szintezési ősjegy érintésével, a Sukoró határában levő Ingókövekig. 

A túra alapszabálya a csend volt. Ez eleinte könnyebbséget jelentett, hiszen csevegni nem lehetett, így teljes figyelmünket a minket körülvevő tájnak szentelhettük. Ugyanez a csend a nap végére bizony kihívássá vált. Bár nem vagyok egy fecsegő típus, délutánra alig vártam, hogy hozzászólhassak valamelyik túratársamhoz.

Eddig is tudtam, hogy a közös túra jó csapatépítő. A csendtúrán viszont arra is rájöttem, hogy ez a közösségépítő erő akkor is működik, ha a csapattagokkal csak jelekkel, szemkontaktussal, és egy-egy mosollyal kommunikálhatok.

Mi az, amit látok? Mi az, amit hallok? Mi mozog körülöttem, és mi mozdulatlan? Mi szép a körülöttem levő tájban, és mi az, ami nehézséget okoz? Ilyen és hasonló kérdésekre kerestük a választ a szemlélődés során. A számomra legemlékezetesebb kérdés a nadapi szintezési ősjegy közelében hangzott el.

A nadapi szikla több mint száz éve őrzi a szintezési ősjegyet. A mi életünkben ki, mi jelenti ezt az állandó, megváltoztathatatlan viszonyítási pontot? A túra során a természeti táj szépségében Isten teremtményét csodáltuk, de meggyőződésem, hogy ez a kérdés a  mai értékvesztett korban mindenki számára elgondolkoztató, világnézettől függetlenül.

Az egész napos csendet Sukoró határában, az Ingóköveknél oldották fel a túravezetők. Itt tartottuk, túránk lezárásaként az utolsó közös pihenőt, itt osztottuk meg egymással az aznapi élményeket. Végül egy közös fotót készítettünk, majd leereszkedtünk a faluba.

Hazafelé, a tömött buszon végre volt alkalmam beszélgetni is a túratársakkal.Miközben a fáradt, mosolygós arcokat néztem, azon gondolkoztam, hogy ha az erdő, mező ennyire közel van a lakóhelyünkhöz, akkor miért nem túrázunk gyakrabban?

És ha a csend ilyen jó, akkor miért nem gyakoroljuk a hétköznapokban is?

dr. Ármos Lóránd, coach

Túra coaching a Königsforstban

Kölnben végig esett.

Mi van, ha lefújták az egészet, gondoltam, amikor reggel tíz óra öt perckor még mindig egyedül álldogáltam a kilences villamos königsforsti végállomásán. Kis idő után azonban feltűntek a többiek is, és elindultunk.

Az egynapos túra coachingot Ute Zumkeller német coach hirdette meg, a Köln melletti Königsforstba, „Ideen in Bewegung bringen” (Mozgásba hozni a gondolatokat) címmel. A túrán hárman vettünk részt, és, mivel mindhárman coachok voltunk, olyan volt az egész, mint egy kis, mozgó szakmai műhely.

Odafelé utazva Carl R. Rogers A személyiség születése című könyvét olvastam, amelyben a szerző a terápiát (és általában a segítő foglalkozásokat) emberi és kiszámíthatatlan utazásnak nevezi. Emberi és kiszámíthatatlan volt a mi utunk is: többször eltévedtünk, a cipőnk beázott, együtt kerestük az utat a térképen, és együtt örültünk a nap végén, amikor végre megtaláltuk a vendéglőt. Az eső miatt csak néhány elszánt futóval találkoztunk, úgyhogy minden körülmény adott volt ahhoz, hogy befelé figyelhessünk.
Jó volt újra az erdőben lenni, jó volt kimozdulni a városi környezetből.

A közös utat egy bemelegítő gyakorlattal kezdtük, majd a csoportvezető irányítása mellett az ILP (Integrierte Lösungsorientierte Psychologie und Persönichkeitsentwicklung) technikával jártuk körbe a minket legjobban foglalkoztató kérdéseket. Mivel a másik résztvevő témája is a szakmai építkezés, kihívások és bátorság volt, nem okozott gondot, hogy nem négyszemközt, hanem csoportban beszélgettünk.

Túrázás közben könnyebben szárnyra kelnek a gondolatok, tisztábban átláthatóak az otthoni helyzetek, sőt, a nap végére mintha néhány kérdés magától válaszra találna. Jó volt megtapasztalni, milyen erős bizalom alakulhat ki coach és coachee között egy közös túra során. A proaktív coaching tanfolyamon tanultak jól alkalmazhatóak a természetben is. Nagyon tanulságos volt például eljátszani a félelem és a bátorság párbeszédét.

Nagyon értékeltem, hogy az egynapos program nem akart se többnek, se kevesebbnek látszani, mint ami volt: egy jó túra, egy gyönyörű helyen, egy nyílt, őszinte beszélgetés egy figyelmes, empatikus coach-csal. Napközben volt időnk egy kis szakmai tereferére is. Megtudtam például, hogy több német tartomány anyagilag támogatja a coach képzésben résztvevőket. Újdonság volt számomra, hogy létezik olyan utazási iroda, amely egyhetes túra coaching foglalkozást kínál a résztvevőknek, jól felszerelt kolostorban, wellness részleggel, és bio ételekkel.

A közös út végén megálltunk a már csak szemerkélő esőben, Ute elővette a hátizsákjából a jegyzeteteit, és felolvasott nekünk egy mesét. Két sasfiókáról szólt, akik repülni tanulnak. Egyikük nagyon elszántan, erősen csapkod, mindent belead, és minden alkalommal visszahull a földre. A másik egyszerűen csak széttárja szárnyait, és hagyja, hogy a szél felrepítse. Az első újra és újra próbálkozik, erősen, elszántan csapkod, de mindig a földre hull. Végül, amikor a fáradságtól elernyedten már nem csapkod tovább, csak kitárja a szárnyait, egy hirtelen támadt fuvallat őt is a magasba emeli.

A két kis sasfióka járt a fejemben akkor is, amikor este vonatra szálltam, és a bécsi gyorssal elindultam hazafelé.

(Megjelent a Proaktív coaching blogon, 2013. június 13-án)

Csíkszentmihályi szerint az élet

Az ember cselekedjen úgy, mint aki képes megváltoztatni a világot, de nevessen, ha ez mégsem sikerül - idézi a buddhista közmondást Csíkszentmihályi Mihály „Flow – az út a boldogsághoz“ című könyvében, amelyben Ingeborg Szöllösi kérdéseire válaszol.

A könyv (Mihaly Csikszentmihalyi: Flow – der Weg zum Glück, Der Entdecker des Flow-Prinzips erklärt seine Lebensphilosophie, Herder Verlag 2012) a németországi Herder Kiadónál jelent meg, és nem azonos a magyar nyelven hasonló címmel megjelent könyvekkel.

Sokan úgy élnek, mint aki életre szóló jegyet váltott a valóságra. Ennek biztonságos tudatában járnak dolgozni, ebédelnek, és fizetik az adót. Szabályozott folyamatok szerint élnek, amelyekben soha semmi váratlan nem történik. Mások, akik ezt a jegyet nem váltották meg, a többiek számára talán haszontalannak tűnő szenvedélyeknek élnek: régi bélyegeket gyűjtenek, vagy horgászni járnak, és órákig állnak a jeges vízben, anélkül, hogy fognának valamit. Ezeknek a cselekedeteknek látszólag semmi hasznuk, mégis, ezek azok, amelyek közelebb visznek az eksztázis élményéhez, mondja a szerző. (16. oldal)

A könyv lapjain keresztül betekintést nyerünk Csíkszentmihályi gyerekkorába is. Az olaszországi menekülttáborban, ahol egy ideig szüleivel együtt élt, már gyerekként többféle munkát kellett végezzen. Ekkor jött rá, hogy a boldogság nem attól függ, hogy mit teszünk, hanem attól, hogy hogyan tesszük. Mindenben meg lehet ugyanis találni a kihívást: mindig törekedhetünk arra, hogy a feladatainkat egyre jobban, egyre gyorsabban, vagy találékonyabban végezzük. Így alakíthatjuk a  munkát játékká, és kerülhetjük el az unalmat, ami a legbiztosabb jele annak, hogy váltani kell. (33 oldal)

"Nem akarom karakterszínészként végezni, aki csak egy jól meghatározott szerepet tud eljátszani“. Egy szerepet jól eljátszani nagyszerű ugyan, de az ember könnyen berozsdásodik és a maga teremtette világ rabjává válik, ha az életben is mindig ugyanazt a szerepet játssza. Épp ezért fontos, hogy mindvégig nyitottak maradjunk, és játékosan közelítsük meg a valóságot. (37. oldal) A játékossághoz pedig az kell, hogy ne foglalkozzunk túl sokat magunkkal, és ne féljünk attól, hogy nevetségessé válunk. (61 oldal)

És mit jelent az autotelikus tevékenység? A könyvből erre is választ kapunk. Az „autotelikus” görög eredetű szó, az „auto“ jelentése ön-, a „telos“ pedig célt jelent. Az önmagáért való tevékenységről van tehát szó, egy olyan tevékenységről, amelynek célja saját maga, amit önmagában a tevékenység öröméért is szívesen végzünk. Ezek azok a tevékenységek, amelyek során a flow élményt megélhetjük. (149. oldal)
Nagyon sokat veszítünk azzal, ha munkánk jutalma nem belülről fakad, hanem kizárólag külső forrásból érkezik, állítja a szerző. A „Munka, játék, életöröm“ című fejezetben kifejti, hogy önmagában a munka is jutalmat kell jelentsen. Ha a munka ugyanis nem jelent számunkra elégtételt, ha kizárólag a pénzért vagy a kitüntetésért dolgozunk, akkor előbb-utóbb kiégünk. (58. oldal).

És ez nem csak elmélet, hanem gyakorlat is. Csíkszentmihályi példaként a Patagonia nevű ruhagyárat említi, ahol már felismerték azt, hogy a munka és a játék nem kizárja, hanem erősíti egymást. A cég központi irodája egy kaliforniai kisvárosban fekszik, az óceán partján. Az irodában körülbelül százan dolgoznak, az előtérben egy nagy óra áll, a falon szörfdeszkák. Amikor a hullámok elérik az egy méteres magasságot, az óra megkondul, és minden dolgozó kimehet szörfözni. A céges filozófia központi üzenete az, hogy dolgozni nem kell: mindenki szabadon dönthet arról, hogy épp szörfözni, vagy dolgozni szeretne. (65 oldal)

A könyvben a szerző bemutatja gyereknevelési elveit, és bemutat egy új, szerinte nagyon jól működő iskolai modellt is. Beszél ezenkívül a flow élmény árnyoldalairól is, hiszen a bevonódás élményének nem csak előnyei, hanem árnyoldalai is vannak.

Azért szeretem Csíkszentmihályi könyveit, mert megerősítik bennem a hitet, hogy játszani szabad. A könyv magyar nyelven egyelőre nem jelent meg, de már most ajánlom mindenkinek, aki könnyed, olvasmányos formában szeretné megtudni, milyen is Csíkszentmihályi szerint az élet.

(Megjelent a Proaktív Coaching blogon, 2013. május 16-án)

Hogyan állok én a változással?

Munka után hazafelé arról beszélgetünk, hogy Klárikát rá kell venni a változásra. Az nem lehet, hogy már egy fél éve ott ül az irodában, és még mindig nem képes önállóan semmire. Nem mer egyedül dönteni. Még a telefont sem veszi fel szívesen. Csináljon végre valamit. Félóránként kávézni bezzeg van ideje. Hát szedje össze magát. Vegye fel végre a tempót. Változtatnia kell a hozzáállásán. De hát Klárika már csak ilyen, mondjuk ki végül.

A húgomat nem érdekli semmi. Ezen változtatnia kell, ez így nem mehet tovább. A kosárlabdát abbahagyta, úszni már nem jár. Unja. Hát mi lesz ebből a gyerekből? Egész nap tévét néz. Ki sem mozdul a lakásból. Kezdjen végre magával valamit! Legalább az angol adókat nézné. Vegye már észre magát! Ez így nem mehet tovább. Itt valamit lépni kell.

Ismerős monológok, ugye? Mindannyian hallottunk már ilyeneket, sőt a legtöbben magunk is hajlamosak vagyunk tisztán látni: mit, hogyan kellene tennie a másiknak, és mikor min kellene változtatnia. Kívülről nézve tisztán látszik, mikor miben hibáznak a környezetünkben élők, és legtöbben igen bölcsnek bizonyulunk, ha más életének rendezéséről van szó.  

De vagyunk ilyen vitézek a saját csatáinkban is?

Tegyük fel, van egy álmom: szeretnék megtanulni dobolni, de eddig még nem szántam rá magam. Nem is lenne rá időm. Szeretnék újra eljárni úszni. De mindig olyan fáradt vagyok! Jó lenne munkahelyet váltani. Csak most nincs időm állásinterjúkra járni. Ha magunkról van szó, már sokkal engedékenyebbek, megértőbbek vagyunk.

És milyen jók vagyunk az álmodozásban! De vajon vagyunk elég tudatosak ahhoz, hogy az álmainkat célokra váltsuk? És vagyunk elég következetesek ahhoz, hogy hogy naponta tegyünk is a céljainkért? Egyáltalán, hogyan ismerjük fel a jó célt?

Sokan félnek elmozdulni az álmaik irányába, mert az változtatással jár. A változtatástól pedig mindannyian ösztönösen félünk, mert az valami újat, bizonytalant jelent. Új, szokatlan helyzetekbe kerülhetünk, ahol nem cselekedhetünk rutinosan, és sokszor még a kényelmünket is fel kell adjuk. A változás olyan, mint belépni egy homályos, idegen szobába. Mint térkép nélkül elindulni egy ismeretlen vidéken.

Érdemes megismerni, és tudatosan kezelni a félelmeinket. Érdemes elgondolkodni: Félek. De mihez akarok kezdeni ezzel a félelemmel? Hagyom, hogy meggátoljon a céljaim elérésében? Vagy erőt veszek magamon, tudatosítom magamban, hogy félek, és ezzel együtt nekivágok?

Félelmetes kihívást látok a változásban, hogy izgalmas lehetőséget? A félelmeim irányítanak, vagy az akaratom? Hogyan állok én a változással?

Mi is az a túra coaching?

Hallottak már a túra coachingról? Nem csodálkozom, ha nem hallottak róla, hiszen ami nem található meg az interneten, az ma jóformán nem is létezik.

Az elmúlt években sokat kéktúráztam. Részt vettem több szervezett zarándoklaton, és a spanyolországi El Caminora is eljutottam. Jólesik néha magam mögött hagyni a megszokott életteret, és járni egyet. Túrázás közben könnyebben helyükre zökkennek a gondolataim.

Megfigyeltem, hogy egy jó túra egy önismereti gyakorlatsorral is felér (erről részletesebben Túrázni mentem című cikkemben írtam). Amikor rájöttem, hogy a túrázás és a coaching folyamatok egymásra épülve is működhetnek, azt hittem, valami újat fedeztem fel. Hamar rájöttem azonban, hogy a túra coachingot előttem már feltalálták.

De mi is az a túra coaching?

A német nyelvű coaching honlapokon több olyan módszer leírása is megtalálható, amely a klasszikus coaching ülések gyakorlatát a természeti környezet, a fizikai mozgás, és a saját erő megtapasztalásával egészíti ki. A német coaching kínálatban egyaránt megtalálhatóak túra coaching (wandercoaching), természet coaching (naturcoaching), és a mozgás coaching (bewegendes coaching) foglalkozások.

A túra coaching egy klasszikus coaching foglalkozás, amely azonban nem egy irodai helyszínen, hanem a természetben zajlik, a coach és a coacholt személy közös túrája során. A túrák műfaja, nehézsége, és időtartama változó, a kínálatban egyaránt megtalálhatóak 2-3 órás, de akár egy hetes túrák is. A helyszínek is változatosak: van, aki a legközelebbi túraútvonalon, és van, aki ez El Camino német szakaszán tartja a foglalkozásokat.

És miért jó a túra coaching?

A wandercoaching.de honlap a következő érveket emeli ki:

A mozgás jótékony hatással van a coaching folyamatra. Szervezetünk aktivizálódik, az anyagcsere felgyorsul. A természet színei, hangjai, illatai, üdítőleg hatnak a lelkiállapotra. A nyitott tér érzete elősegíti a belső korlátok lebomlását. A természet számos olyan metaforát, szimbólumot kínál, amelyek segítségével jobban megvizsgálhatjuk saját helyzeteinket. Megszokott életterünk elhagyásával a megszokott gondolati sémáinkból is könnyebben kilépünk, és tisztábban felismerhetjük erősségeinket is.

Bár a magyar nyelvű honlapok egyelőre keveset említik, számítani lehet arra, hogy a coaching fokozatos elterjedésével a túra coaching is egyre nagyobb figyelmet kap. Bízom abban, hogy báró Eötvös Loránd gondolatai segítenek felébredni a mindannyiunkban ott szunnyadó túrázót:

„Turista az, aki útra kél azért, mert foglalkozásának egyformasága, gondjainak sokasága közepett álmaiban feltűnik előtte egy olyan szebb világ, melyben zöldebb a fű, kékebb az ég, magasabbak a hegyek, szebbek, vagy különösebbek a házak, barátságosabbak az emberek s aki az álomkép eredetijét fáradtságtól vissza nem riadva keresi s mert hiszen e földön élünk, talán soha meg nem találja, de azért jókedvét el nem veszti, hiszen örömét ez a keresés teszi."

Jó utat, és találkozzunk az erdőben!

(Megjelent a Proaktív Coaching blogon, 2013. május 2-án)

Nagyapám álma

Nagyapámnak volt egy álma. Arról álmodott, hogy egyszer eljut Székelyföldre. Nem tudom, miért éppen oda vágyott, hiszen másfelé sem sokat utazott. Talán a romantikus hegyvidék, talán a korondi kerámiák, vagy a székely viccek legendás világa vonzotta oda. Talán épp azért volt és maradt ez vonzó cél számára, mert autója nem volt, az út pedig túl hosszú volt ahhoz, hogy motorbiciklijén nekivágjon.

Nyugdíjas éveiben sok időt töltött a kertben. A zöldségágyások között mérnöki pontossággal kilyukasztott locsolócsövek feküdtek, a kerti szerszámok példás rendben álltak a műhely sarkában. Sőt, a kimosott mézesbödönök is szépen, sorban csöpögtek a terasz szélén. Nagyapám példás rendet tartott a dolgai között, és néha felsóhajtott: “Hajjaj, fiam, ha én egyszer eljuthatnék Székelyföldre!”

A kilencvenes évek elején egyszerre több autó is került a családba. A gyerekei is többet utaztak, és egy napon a fia, aki épp üzleti útra készült, örömmel állt meg nagyapám előtt: “Édesapám, csomagolj, két nap múlva utazunk. Elviszlek Székelyföldre!”

Nagyapám előbb kicsit meglepődött, elmosolyodott, de hamar visszanyerte lélekjelenlétét: “Nem úgy van az, fiam. Nem mehetek én el csak úgy!” De hát mi dolga lehetett? Próbáltuk meggyőzni, hogy munkába mennie nem kell, az állatokat és a kertet pedig pár napig nyugodtan rábízhatja nagymamára. “Miért, mit csinálsz, apukám?” próbálta faggatni a fia, amire nagyapám kivágta magát: “Lesem az időt!”

Ez a három szó bevonult a családi legendáriumba, és azóta is mosolyogva emlegetjük.

Nagyon eltérően viszonyulunk az álmainkhoz, mint ahogy az is eltérő, hogy mennyire kezeljük őket tudatosan. Álmodozni persze önfeledten, szárnyalón az igazi! Az álmodozás egy könnyű, színes takaró, amibe bármikor bele lehet kapaszkodni. Néha érdemes viszont elgondolkozni: mihez kezdek én ezzel a könnyű, színes takaróval? Mit akarok én az álmaimmal?

Mindannyian hajlamosak vagyunk a nagy elhatározásokra. Kész, vége. Új állást keresek. Beadom a felmondásomat. Idén nyáron tényleg megszerzem azt a nyelvvizsgát! Holnaptól fogyókúrázom. Ezek az elhatározások azonban könnyen megakadnak az üres lózungok szintjén, ha tetteket  nem kapcsolunk  hozzájuk. Vannak olyanok, akik azonnal nekilátnak megvalósítani az álmukat, amint az megfogant bennük.  Mások ezzel szemben egyáltalán nem álmodoznak, mert úgy érzik, hogy álmodni komolytalan.

A coach segíthet abban, hogy közelebbi ismeretséget kössünk az álmainkkal. Sokszor már az is a felismerés erejével hat, ha megfogalmazzuk, és kimondjuk a legfontosabb céljainkat. Érdemes ilyenkor felmérni, hogy mennyire vagyunk elkötelezettek a cél irányában, milyen eszközeink vannak, és milyen akadályokkal kell számolnunk a megvalósítás során. Gondoljuk át, mennyi időt, energiát szánunk a cél elérésére. Nézzük meg, van-e valami akadálya annak, hogy már ma megtegyük az első lépést.

Figyeljük meg a gondolatainkat. Van-e olyan ötletünk, tervünk, amire mostanában gyakran gondolunk? Mert ha egy terv már háromszor felötlött bennünk, akkor azt érdemes komolyan vennünk, hiszen várhatóan negyedjére is eszünkbe jut.  Az álmainkkal ugyanis nem az a feladatunk, hogy valóra váltsuk, hanem hogy felismerjük őket, és megtegyük irányukba a magunk lépéseit.

Nagyapám végül nem jutott el Székelyföldre, talán nem is vágyott erre igazán. Talán ez volt az ő könnyű, színes takarója.

És a kedves olvasónak van színes takarója? Miről álmodik az olvasó?

(Megjelent a Proaktív Coaching blogon, 2013. április 26-án)