Pipacsok, búzamezők, csend.

(Beszámoló a Hét Kaland Egyesület által szervezett júniusi csendtúráról)

Pipacsok, búzamezők, zöldellő természet. Jó társaság, figyelmes túravezetők, és csend, csend, csend. Pár szóban ez jellemezte a Hét Kaland Egyesület által szervezett júniusi csendtúrát. 

Kedves, mosolygós emberek fogadtak aznap a Déli pályaudvaron. Együtt vonatoztunk Gárdonyig, majd hajóval keltünk át a Szúnyog szigetre. Az átkelésnek szimbolikus jelentése is volt: zsúfolt, gondokkal teli világunkat magunk mögött hagytuk, és egy napra átkeltünk a természet, a csend világába.

A Szúnyog szigeti hajóállomáson megkaptuk a szükséges tájékoztatást, és az első szakasz lelki útravalóját is. Ezt követően csendben elindultunk. Gyalogtúránk a Velencei-hegység gerincén vezetett, a Nadap határában levő szintezési ősjegy érintésével, a Sukoró határában levő Ingókövekig. 

A túra alapszabálya a csend volt. Ez eleinte könnyebbséget jelentett, hiszen csevegni nem lehetett, így teljes figyelmünket a minket körülvevő tájnak szentelhettük. Ugyanez a csend a nap végére bizony kihívássá vált. Bár nem vagyok egy fecsegő típus, délutánra alig vártam, hogy hozzászólhassak valamelyik túratársamhoz.

Eddig is tudtam, hogy a közös túra jó csapatépítő. A csendtúrán viszont arra is rájöttem, hogy ez a közösségépítő erő akkor is működik, ha a csapattagokkal csak jelekkel, szemkontaktussal, és egy-egy mosollyal kommunikálhatok.

Mi az, amit látok? Mi az, amit hallok? Mi mozog körülöttem, és mi mozdulatlan? Mi szép a körülöttem levő tájban, és mi az, ami nehézséget okoz? Ilyen és hasonló kérdésekre kerestük a választ a szemlélődés során. A számomra legemlékezetesebb kérdés a nadapi szintezési ősjegy közelében hangzott el.

A nadapi szikla több mint száz éve őrzi a szintezési ősjegyet. A mi életünkben ki, mi jelenti ezt az állandó, megváltoztathatatlan viszonyítási pontot? A túra során a természeti táj szépségében Isten teremtményét csodáltuk, de meggyőződésem, hogy ez a kérdés a  mai értékvesztett korban mindenki számára elgondolkoztató, világnézettől függetlenül.

Az egész napos csendet Sukoró határában, az Ingóköveknél oldották fel a túravezetők. Itt tartottuk, túránk lezárásaként az utolsó közös pihenőt, itt osztottuk meg egymással az aznapi élményeket. Végül egy közös fotót készítettünk, majd leereszkedtünk a faluba.

Hazafelé, a tömött buszon végre volt alkalmam beszélgetni is a túratársakkal.Miközben a fáradt, mosolygós arcokat néztem, azon gondolkoztam, hogy ha az erdő, mező ennyire közel van a lakóhelyünkhöz, akkor miért nem túrázunk gyakrabban?

És ha a csend ilyen jó, akkor miért nem gyakoroljuk a hétköznapokban is?

dr. Ármos Lóránd, coach