Hike coaching in Königsforst

It was raining the whole time in Cologne.

I was wondering what if the whole thing is cancelled, when five minutes after ten in the morning I was still loitering all by myself in Königsforst at the final stop of tram number 9. In a little while the others arrived as well and we started off.

The one-day long hike coaching was organized by a German coach, Ute Zumkeller with the title "Ideen in Bewegung bringen" (Put our thoughts in motion), and the location was Königsforst situated right next to Cologne. Three of us participated in the hike and as all three of us were coaches, so the hike felt like a small moving workshop.

On the way there I was reading Carl R. Rogers' book entitled 'On becoming a person' in which the author says that therapy (and the supporting trainings in general) is a human and unpredictable journey. Our hiking was also human and unpredictable: we got lost a few times, our shoes got wet, we tried to figure out the map together and all of us were happy when at the end of the day we found a restaurant. As it was raining we bumped into only a very few, determined runners, so under these circumstances we were able to listen only to our thoughts. 

It felt nice to be in the forest again, it felt good to leave the city behind.

We started our collective journey with a warm-up activity, afterwards with the leadership of our coach we used the ILP (Integrierte Lösungsorientierte Psychologie und Persönichkeitsentwicklung) technique to discuss questions which interested us. As the topic of the other participant was also professional growth, challenges and courage, it did not matter that instead of a private conversation we were discussing things in a small group. 

While hiking thoughts take wings easier, we see the situations back home much clearer, it seems sometimes that by the end of the day a few questions find answers spontaneously. 

It was a good experience that the relationship between the coach and the coachee can become really strong during a hike. Things learnt at the proactive coaching courses can be easily applied while being in the nature. Acting out the discussion between fear and courage was an illuminating talk.

I really appreciated that the one-day program did not pretend to be more or less than it actually was: a good hike at a beautiful place, an open and honest discussion with a sympathetic coach. During the day we also had some time for a little professional chit-chat. I learnt for example that a number of German states financially support the participants of coach trainings. I did not know that there are travel agencies which offer 1-week long hike coaching programs in a well-equipped monastery that has wellness facilities and offers bio food.

At the end of our hike we stopped in the drizzling rain, Ute got out his notes from his backpack and read us a tale. It was about two eaglets who were learning to fly. One of them is flapping its wings dauntlessly and strongly, goes at it hard and each time it falls back on the ground. The other one simply outspreads its wings and lets the wind pick it up. The first one is trying over and over again dauntlessly and strongly but always ends up on the ground. Finally, when – swooning from tiredness – it stops flapping and simply outspreads its wings, a sudden breeze elevates it up high.

When I got on the express train in the evening and headed home, I was still thinking about the two eaglets.

Kora esti kép. Beszámoló a júliusi túra coaching napról

Július huszonnyolcadikára negyven fokot ígértek, ami kicsit elbizonytalanította a kirándulás  résztvevőit: a legtöbb előzetes telefonos érdeklődés ugyanis a hőséggel kapcsolatban érkezett. Szerencsére egy héttel korábban már bejártuk a túra útvonalát, így felkészülten állíthattuk, hogy könnyű túráról van szó, a fák árnyékában haladunk, többnyire szintben.

A kirándulás a Pro Bona Coaching és Training Központ szabadtéri nyitott klubnapján belül valósult meg. Eleinte kicsit izgultam, mert mégiscsak ez volt az első csoportos túra coaching foglalkozás. Tíz perccel indulás előtt még nem is voltunk túl sokan, utána viszont minden beérkező villamosról leszállt egy-két túratársunk, így fél tizenegy körül már tizenhárman vágtunk neki az erdőnek.

A Hűvösvölgyből a Kék Túra jelzésén haladtunk a Fenyőgyöngye étteremig, onnan pedig ebéd után ugyanezen az úton visszafelé. A teljes túra hossza körülbelül tizenöt kilométer volt, amit kényelmes tempóban öt óra alatt terveztünk megtenni. Egy-egy helyen viszont annyira belemelegedtünk a beszélgetésbe, hogy igencsak túlléptük a tervezett időkeretet.

Első tervezett megállónk a hűvösvölgyi repülőtér szélén volt. Repülőgépet láttunk magunk körül, amelyek vagy a földön álltak, vagy a hangárból álltak ki, vagy épp emelkedőben voltak az ég felé. A feladat az volt, hogy megvizsgáljuk: a magunkkal hozott terv mit csinálna, ha repülő lenne? A hangárban porosodna évek óta? Vagy már nekiláttunk leporolni? Esetleg felékszült az útra, és búgó motorokkal arra vár, hogy felszálljon?

Jókedvűen beszélgetve haladtunk a következő megállóig, ami egy útelágazódásnál volt. Kinek mit jelent az út során a választás? Milyen jelzésekre, milyen tanácsadókra támaszkodhatunk tervünk megvalósítása során? Itt hangzott el a túra számomra egyik legemlékezetesebb mondata is, miszerint a választás végülis csak akkor fontos, ha az ember egy kitűzött célt követ. Mert ellenkező esetben tulajdonképpen mindegy merre halad.

Az Árpád kilátónál csodálatos panoráma fogadott. Az előttünk elterülő várost szemlélve elgondolkoztunk azon, hogyan látjuk magunkat felülről? Hogyan viselkedünk, mit csinálunk megszokott életterünkben? És mit üzennénk az otthon maradt önmagunknak, ebből az emelkedett perspektívából?

A következő megállónk a Fenyőgyöngye étterem árnyékos terasza volt. Ebéd után elbúcsúztunk azoktól, akik a túra felétől busszal visszakanyarodtak. Mi, a többiek pedig újult erővel, felfrissülve vágtunk neki az előttünk álló kilométereknek. Jó alkalom volt ez arra is, hogy elgondolkozzunk: az életben, a terveink megvalósítása során hol állunk meg pihenni, hogyan töltekezünk? Hiszen csak akkor tudunk jól teljesíteni, há mi magunk is jól vagyunk, nemigaz?

Visszafelé mindenkinek megeredt a nyelve, vidám, tartalmas beszélgetések indultak coachingról, életről, élethelyzetekről. A résztvevőknek lehetőségük volt a jelen levő coachokkal is átbeszélni a kérdéseiket, és éltek is ezzel a lehetőséggel.

Utunkat a Hűvösvölgyi repülőtéren zártuk. Itt elméletileg felszálló gépeket kellett volna lássunk, viszont a légtér – talán a nagy meleg miatt – üres volt. Sebaj, a délelőtt látott szárnyaló gépekre gondolva megvizsgáltuk azt, hogy a mi gépünket, a mi tervünket, ki, mi segítségével húzhatjuk fel az ég, a megvalósítás felé? És mi az a lépés, amit már holnap megtehetünk ebbe az irányba?

Tartalmas, jó túra volt, vidám, nyílt emberekkel, amit a szervezők szerint hamarosan újabb kirándulás követ.

Ha magammal kell vinnem egy képet a túráról, akkor egy kora esti képet választok.

Elernyedten, de felpezsdült, élményekkel teli szívvel ülünk a Hűvösvölgyi villamosmegálló teraszán. Előttünk limonádés- és söröspoharak. Jókedvű, laza beszélgetés. Egy villamos épp beérkezik, egy másik épp elindul, boldogok vagyunk, a háttérben lemenőben a nap. Jó itt lenni, a túrának vége, mégsem akar senki elindulni hazafelé.

Túrázzunk együtt augusztusban is!

Megjelent a Proaktív Coaching blogon, 2013. augusztus 1-én

A FISH! elméletről

Ki látott már repülő halat? Aki még nem látott, most ide kattintva megteheti:  http://www.youtube.com/watch?v=iGwo67vCh4U Nem, nem állattani bemutatón járunk: a film a világszerte ismert FISH! elméletet mutatja be. 

Seattle, Pike Place halpiac: jókedvű, energikus halárusokat látunk, akik különleges tengeri halakat, rákokat és polipokat rendezgetnek. A hely dinamizmusa már az első képkockától magával ragad: a dolgozók lendületesen, ritmusra dobálják egymásnak a halakat, hozzá verseket skandálnak. Közben tréfálnak, játszanak a vásárlókkal, akik szemmel láthatóan élvezik a produkciót. Vakuk villannak, egy turistalátványosság helyszínén járunk. 

Bemutatkozik a hely tulajdonosa is. Elmondja, hogy a különleges halárusítást körülbelül tíz évvel ezelőtt kezdték el, saját ötlete alapján. Az évek során a modellre több cég is felfigyelt, akik manapság a Pike Place modellt használják munkatársaik motiválására. A következő filmkockákon már egy irodaépületben járunk, egy céges tréningen, ahol a halárusok helyett már az irodai dolgozók dobják egymásnak a halakat.

Stephen C. Lundin, Ph.D., Harry Paul és John Christensen a Pike Place halpiac modelljére alkották meg a világszerte ismert FISH! elméletet. És hogy melyek a FISH! elmélet alapelvei?

ELSŐ: JÁTSSZ! (Play) Az első alapelv arra buzdít, hogy mókázzunk egy kicsit a munkahelyen. Csíkszentmihályi Mihály munkásságából tudjuk, hogy nem csak a komolyan végzett munka lehet hasznos, sőt! A játékosan végzett munka több elégtételt szerez annak, aki végzi. A halárusok játékossága sokak számára bohóckodásnak tűnhet. Na de miért is kellene egy halpiacon komolykodni?

MÁSODIK: DOBD FEL A NAPJUKAT! (Make their day) A második alapelv mondanivalója: vond be az ügyfeleidet az élménybe, tedd emlékezetessé számukra a találkozást! Az ügyfélélmény nyilvánvalóan meghatározza az ügyfél elégedettségét, ami pedig jó hatással van az üzleti forgalomra is: ha az ügyfél jó élménnyel távozik, akkor valószínű, hogy legközelebb is visszatér. 

HARMADIK: LÉGY JELEN! (Be there) A harmadik elv arra ösztönöz, hogy ne csak fizikailag, hanem ténylegesen is vegyünk részt a folyamatokban. Tüntessük ki az ügyfelet a figyelmünkkel, érezze, hogy ő a legfontosabb! Legyünk jelen, figyeljünk rá oda. Az odaadás ugyanis nem csak az ügyfél számára jó élmény, hanem mi magunk is sokkal jobban élvezzük a tevékenységet, ha abba mindent beleadunk.

NEGYEDIK: VÁLASZD MEG A HOZZÁÁLLÁSODAT! (Choose your attitude) A negyedik elv üzenete szerint ugyanúgy megválaszthatjuk reggelente  a hozzáállásunkat, ahogy a ruháinkat összeválogatjuk. Ha a munkahelyünket, a főnökünket, a beosztottjainkat nem is tudjuk megváltoztatni, annyit mindenképpen eldönthetünk, hogy aznap szenvedni akarunk-e a körülményektől, vagy a lehetőségekhez képest jól érezzük magunkat a bőrünkben.

A FISH! elméletet céges tréningek formájában mára a világ több országában, köztük Magyarországon is oktatják. Az elméletet könyv formában is feldolgozták, ami magyar nyelven is kapható.

A FISH! című könyvben Mary Jane Ramirez történetét ismerjük meg, aki azt a feladatok kapja, hogy alacsony munkamorállal, rossz beidegződésekkel, és csekély motivációval rendelkező munkatársak egy csoportjából hatékony, motivált csapatot varázsoljon. A történet során Mary Jane ellátogat a Pike Place halpiaccal, és, miután megismerkedik a FISH! négy alapelvével, munkatársait is elviszi oda. Közös munkájuk során a FISH! elmélet alapelveit sikerül a munkahelyükön is meghonosítaniuk, elérik a közös célt, és a történet happy enddel zárul.

A könyvből világszerte több, mint hárommillió példányt adtak el.

A FISH! elmélet sokak számára a siker receptje, mások számára azonban színes illúzió marad. A köztudatban ugyanis sokkal inkább honos az a szemlélet, hogy a komoly eredményért  meg kell szenvedni, hogy a játékot és a munkát nem szabad összekeverni.

Azt azonban mindenkinek érdemes átgondolnia, hogy munkahelyi környezetében mekkora az energiaszint? Van-e lehetőség játékra, jelen vannak-e a kollégák lélekben is, és felemelő, vagy lehangoló élményt nyújtanak-e egymásnak, és az ügyfeleknek?

Hiszen nem mindenhol van lehetőség verseket skandálni és halakat dobálni, de amit tíz talpraesett halárus meg tud csinálni, az nagy valószínűséggel másoknak is sikerülhet.

Pipacsok, búzamezők, csend.

(Beszámoló a Hét Kaland Egyesület által szervezett júniusi csendtúráról)

Pipacsok, búzamezők, zöldellő természet. Jó társaság, figyelmes túravezetők, és csend, csend, csend. Pár szóban ez jellemezte a Hét Kaland Egyesület által szervezett júniusi csendtúrát. 

Kedves, mosolygós emberek fogadtak aznap a Déli pályaudvaron. Együtt vonatoztunk Gárdonyig, majd hajóval keltünk át a Szúnyog szigetre. Az átkelésnek szimbolikus jelentése is volt: zsúfolt, gondokkal teli világunkat magunk mögött hagytuk, és egy napra átkeltünk a természet, a csend világába.

A Szúnyog szigeti hajóállomáson megkaptuk a szükséges tájékoztatást, és az első szakasz lelki útravalóját is. Ezt követően csendben elindultunk. Gyalogtúránk a Velencei-hegység gerincén vezetett, a Nadap határában levő szintezési ősjegy érintésével, a Sukoró határában levő Ingókövekig. 

A túra alapszabálya a csend volt. Ez eleinte könnyebbséget jelentett, hiszen csevegni nem lehetett, így teljes figyelmünket a minket körülvevő tájnak szentelhettük. Ugyanez a csend a nap végére bizony kihívássá vált. Bár nem vagyok egy fecsegő típus, délutánra alig vártam, hogy hozzászólhassak valamelyik túratársamhoz.

Eddig is tudtam, hogy a közös túra jó csapatépítő. A csendtúrán viszont arra is rájöttem, hogy ez a közösségépítő erő akkor is működik, ha a csapattagokkal csak jelekkel, szemkontaktussal, és egy-egy mosollyal kommunikálhatok.

Mi az, amit látok? Mi az, amit hallok? Mi mozog körülöttem, és mi mozdulatlan? Mi szép a körülöttem levő tájban, és mi az, ami nehézséget okoz? Ilyen és hasonló kérdésekre kerestük a választ a szemlélődés során. A számomra legemlékezetesebb kérdés a nadapi szintezési ősjegy közelében hangzott el.

A nadapi szikla több mint száz éve őrzi a szintezési ősjegyet. A mi életünkben ki, mi jelenti ezt az állandó, megváltoztathatatlan viszonyítási pontot? A túra során a természeti táj szépségében Isten teremtményét csodáltuk, de meggyőződésem, hogy ez a kérdés a  mai értékvesztett korban mindenki számára elgondolkoztató, világnézettől függetlenül.

Az egész napos csendet Sukoró határában, az Ingóköveknél oldották fel a túravezetők. Itt tartottuk, túránk lezárásaként az utolsó közös pihenőt, itt osztottuk meg egymással az aznapi élményeket. Végül egy közös fotót készítettünk, majd leereszkedtünk a faluba.

Hazafelé, a tömött buszon végre volt alkalmam beszélgetni is a túratársakkal.Miközben a fáradt, mosolygós arcokat néztem, azon gondolkoztam, hogy ha az erdő, mező ennyire közel van a lakóhelyünkhöz, akkor miért nem túrázunk gyakrabban?

És ha a csend ilyen jó, akkor miért nem gyakoroljuk a hétköznapokban is?

dr. Ármos Lóránd, coach

Túra coaching a Königsforstban

Kölnben végig esett.

Mi van, ha lefújták az egészet, gondoltam, amikor reggel tíz óra öt perckor még mindig egyedül álldogáltam a kilences villamos königsforsti végállomásán. Kis idő után azonban feltűntek a többiek is, és elindultunk.

Az egynapos túra coachingot Ute Zumkeller német coach hirdette meg, a Köln melletti Königsforstba, „Ideen in Bewegung bringen” (Mozgásba hozni a gondolatokat) címmel. A túrán hárman vettünk részt, és, mivel mindhárman coachok voltunk, olyan volt az egész, mint egy kis, mozgó szakmai műhely.

Odafelé utazva Carl R. Rogers A személyiség születése című könyvét olvastam, amelyben a szerző a terápiát (és általában a segítő foglalkozásokat) emberi és kiszámíthatatlan utazásnak nevezi. Emberi és kiszámíthatatlan volt a mi utunk is: többször eltévedtünk, a cipőnk beázott, együtt kerestük az utat a térképen, és együtt örültünk a nap végén, amikor végre megtaláltuk a vendéglőt. Az eső miatt csak néhány elszánt futóval találkoztunk, úgyhogy minden körülmény adott volt ahhoz, hogy befelé figyelhessünk.
Jó volt újra az erdőben lenni, jó volt kimozdulni a városi környezetből.

A közös utat egy bemelegítő gyakorlattal kezdtük, majd a csoportvezető irányítása mellett az ILP (Integrierte Lösungsorientierte Psychologie und Persönichkeitsentwicklung) technikával jártuk körbe a minket legjobban foglalkoztató kérdéseket. Mivel a másik résztvevő témája is a szakmai építkezés, kihívások és bátorság volt, nem okozott gondot, hogy nem négyszemközt, hanem csoportban beszélgettünk.

Túrázás közben könnyebben szárnyra kelnek a gondolatok, tisztábban átláthatóak az otthoni helyzetek, sőt, a nap végére mintha néhány kérdés magától válaszra találna. Jó volt megtapasztalni, milyen erős bizalom alakulhat ki coach és coachee között egy közös túra során. A proaktív coaching tanfolyamon tanultak jól alkalmazhatóak a természetben is. Nagyon tanulságos volt például eljátszani a félelem és a bátorság párbeszédét.

Nagyon értékeltem, hogy az egynapos program nem akart se többnek, se kevesebbnek látszani, mint ami volt: egy jó túra, egy gyönyörű helyen, egy nyílt, őszinte beszélgetés egy figyelmes, empatikus coach-csal. Napközben volt időnk egy kis szakmai tereferére is. Megtudtam például, hogy több német tartomány anyagilag támogatja a coach képzésben résztvevőket. Újdonság volt számomra, hogy létezik olyan utazási iroda, amely egyhetes túra coaching foglalkozást kínál a résztvevőknek, jól felszerelt kolostorban, wellness részleggel, és bio ételekkel.

A közös út végén megálltunk a már csak szemerkélő esőben, Ute elővette a hátizsákjából a jegyzeteteit, és felolvasott nekünk egy mesét. Két sasfiókáról szólt, akik repülni tanulnak. Egyikük nagyon elszántan, erősen csapkod, mindent belead, és minden alkalommal visszahull a földre. A másik egyszerűen csak széttárja szárnyait, és hagyja, hogy a szél felrepítse. Az első újra és újra próbálkozik, erősen, elszántan csapkod, de mindig a földre hull. Végül, amikor a fáradságtól elernyedten már nem csapkod tovább, csak kitárja a szárnyait, egy hirtelen támadt fuvallat őt is a magasba emeli.

A két kis sasfióka járt a fejemben akkor is, amikor este vonatra szálltam, és a bécsi gyorssal elindultam hazafelé.

(Megjelent a Proaktív coaching blogon, 2013. június 13-án)

Csíkszentmihályi szerint az élet

Az ember cselekedjen úgy, mint aki képes megváltoztatni a világot, de nevessen, ha ez mégsem sikerül - idézi a buddhista közmondást Csíkszentmihályi Mihály „Flow – az út a boldogsághoz“ című könyvében, amelyben Ingeborg Szöllösi kérdéseire válaszol.

A könyv (Mihaly Csikszentmihalyi: Flow – der Weg zum Glück, Der Entdecker des Flow-Prinzips erklärt seine Lebensphilosophie, Herder Verlag 2012) a németországi Herder Kiadónál jelent meg, és nem azonos a magyar nyelven hasonló címmel megjelent könyvekkel.

Sokan úgy élnek, mint aki életre szóló jegyet váltott a valóságra. Ennek biztonságos tudatában járnak dolgozni, ebédelnek, és fizetik az adót. Szabályozott folyamatok szerint élnek, amelyekben soha semmi váratlan nem történik. Mások, akik ezt a jegyet nem váltották meg, a többiek számára talán haszontalannak tűnő szenvedélyeknek élnek: régi bélyegeket gyűjtenek, vagy horgászni járnak, és órákig állnak a jeges vízben, anélkül, hogy fognának valamit. Ezeknek a cselekedeteknek látszólag semmi hasznuk, mégis, ezek azok, amelyek közelebb visznek az eksztázis élményéhez, mondja a szerző. (16. oldal)

A könyv lapjain keresztül betekintést nyerünk Csíkszentmihályi gyerekkorába is. Az olaszországi menekülttáborban, ahol egy ideig szüleivel együtt élt, már gyerekként többféle munkát kellett végezzen. Ekkor jött rá, hogy a boldogság nem attól függ, hogy mit teszünk, hanem attól, hogy hogyan tesszük. Mindenben meg lehet ugyanis találni a kihívást: mindig törekedhetünk arra, hogy a feladatainkat egyre jobban, egyre gyorsabban, vagy találékonyabban végezzük. Így alakíthatjuk a  munkát játékká, és kerülhetjük el az unalmat, ami a legbiztosabb jele annak, hogy váltani kell. (33 oldal)

"Nem akarom karakterszínészként végezni, aki csak egy jól meghatározott szerepet tud eljátszani“. Egy szerepet jól eljátszani nagyszerű ugyan, de az ember könnyen berozsdásodik és a maga teremtette világ rabjává válik, ha az életben is mindig ugyanazt a szerepet játssza. Épp ezért fontos, hogy mindvégig nyitottak maradjunk, és játékosan közelítsük meg a valóságot. (37. oldal) A játékossághoz pedig az kell, hogy ne foglalkozzunk túl sokat magunkkal, és ne féljünk attól, hogy nevetségessé válunk. (61 oldal)

És mit jelent az autotelikus tevékenység? A könyvből erre is választ kapunk. Az „autotelikus” görög eredetű szó, az „auto“ jelentése ön-, a „telos“ pedig célt jelent. Az önmagáért való tevékenységről van tehát szó, egy olyan tevékenységről, amelynek célja saját maga, amit önmagában a tevékenység öröméért is szívesen végzünk. Ezek azok a tevékenységek, amelyek során a flow élményt megélhetjük. (149. oldal)
Nagyon sokat veszítünk azzal, ha munkánk jutalma nem belülről fakad, hanem kizárólag külső forrásból érkezik, állítja a szerző. A „Munka, játék, életöröm“ című fejezetben kifejti, hogy önmagában a munka is jutalmat kell jelentsen. Ha a munka ugyanis nem jelent számunkra elégtételt, ha kizárólag a pénzért vagy a kitüntetésért dolgozunk, akkor előbb-utóbb kiégünk. (58. oldal).

És ez nem csak elmélet, hanem gyakorlat is. Csíkszentmihályi példaként a Patagonia nevű ruhagyárat említi, ahol már felismerték azt, hogy a munka és a játék nem kizárja, hanem erősíti egymást. A cég központi irodája egy kaliforniai kisvárosban fekszik, az óceán partján. Az irodában körülbelül százan dolgoznak, az előtérben egy nagy óra áll, a falon szörfdeszkák. Amikor a hullámok elérik az egy méteres magasságot, az óra megkondul, és minden dolgozó kimehet szörfözni. A céges filozófia központi üzenete az, hogy dolgozni nem kell: mindenki szabadon dönthet arról, hogy épp szörfözni, vagy dolgozni szeretne. (65 oldal)

A könyvben a szerző bemutatja gyereknevelési elveit, és bemutat egy új, szerinte nagyon jól működő iskolai modellt is. Beszél ezenkívül a flow élmény árnyoldalairól is, hiszen a bevonódás élményének nem csak előnyei, hanem árnyoldalai is vannak.

Azért szeretem Csíkszentmihályi könyveit, mert megerősítik bennem a hitet, hogy játszani szabad. A könyv magyar nyelven egyelőre nem jelent meg, de már most ajánlom mindenkinek, aki könnyed, olvasmányos formában szeretné megtudni, milyen is Csíkszentmihályi szerint az élet.

(Megjelent a Proaktív Coaching blogon, 2013. május 16-án)

Hogyan állok én a változással?

Munka után hazafelé arról beszélgetünk, hogy Klárikát rá kell venni a változásra. Az nem lehet, hogy már egy fél éve ott ül az irodában, és még mindig nem képes önállóan semmire. Nem mer egyedül dönteni. Még a telefont sem veszi fel szívesen. Csináljon végre valamit. Félóránként kávézni bezzeg van ideje. Hát szedje össze magát. Vegye fel végre a tempót. Változtatnia kell a hozzáállásán. De hát Klárika már csak ilyen, mondjuk ki végül.

A húgomat nem érdekli semmi. Ezen változtatnia kell, ez így nem mehet tovább. A kosárlabdát abbahagyta, úszni már nem jár. Unja. Hát mi lesz ebből a gyerekből? Egész nap tévét néz. Ki sem mozdul a lakásból. Kezdjen végre magával valamit! Legalább az angol adókat nézné. Vegye már észre magát! Ez így nem mehet tovább. Itt valamit lépni kell.

Ismerős monológok, ugye? Mindannyian hallottunk már ilyeneket, sőt a legtöbben magunk is hajlamosak vagyunk tisztán látni: mit, hogyan kellene tennie a másiknak, és mikor min kellene változtatnia. Kívülről nézve tisztán látszik, mikor miben hibáznak a környezetünkben élők, és legtöbben igen bölcsnek bizonyulunk, ha más életének rendezéséről van szó.  

De vagyunk ilyen vitézek a saját csatáinkban is?

Tegyük fel, van egy álmom: szeretnék megtanulni dobolni, de eddig még nem szántam rá magam. Nem is lenne rá időm. Szeretnék újra eljárni úszni. De mindig olyan fáradt vagyok! Jó lenne munkahelyet váltani. Csak most nincs időm állásinterjúkra járni. Ha magunkról van szó, már sokkal engedékenyebbek, megértőbbek vagyunk.

És milyen jók vagyunk az álmodozásban! De vajon vagyunk elég tudatosak ahhoz, hogy az álmainkat célokra váltsuk? És vagyunk elég következetesek ahhoz, hogy hogy naponta tegyünk is a céljainkért? Egyáltalán, hogyan ismerjük fel a jó célt?

Sokan félnek elmozdulni az álmaik irányába, mert az változtatással jár. A változtatástól pedig mindannyian ösztönösen félünk, mert az valami újat, bizonytalant jelent. Új, szokatlan helyzetekbe kerülhetünk, ahol nem cselekedhetünk rutinosan, és sokszor még a kényelmünket is fel kell adjuk. A változás olyan, mint belépni egy homályos, idegen szobába. Mint térkép nélkül elindulni egy ismeretlen vidéken.

Érdemes megismerni, és tudatosan kezelni a félelmeinket. Érdemes elgondolkodni: Félek. De mihez akarok kezdeni ezzel a félelemmel? Hagyom, hogy meggátoljon a céljaim elérésében? Vagy erőt veszek magamon, tudatosítom magamban, hogy félek, és ezzel együtt nekivágok?

Félelmetes kihívást látok a változásban, hogy izgalmas lehetőséget? A félelmeim irányítanak, vagy az akaratom? Hogyan állok én a változással?

Mi is az a túra coaching?

Hallottak már a túra coachingról? Nem csodálkozom, ha nem hallottak róla, hiszen ami nem található meg az interneten, az ma jóformán nem is létezik.

Az elmúlt években sokat kéktúráztam. Részt vettem több szervezett zarándoklaton, és a spanyolországi El Caminora is eljutottam. Jólesik néha magam mögött hagyni a megszokott életteret, és járni egyet. Túrázás közben könnyebben helyükre zökkennek a gondolataim.

Megfigyeltem, hogy egy jó túra egy önismereti gyakorlatsorral is felér (erről részletesebben Túrázni mentem című cikkemben írtam). Amikor rájöttem, hogy a túrázás és a coaching folyamatok egymásra épülve is működhetnek, azt hittem, valami újat fedeztem fel. Hamar rájöttem azonban, hogy a túra coachingot előttem már feltalálták.

De mi is az a túra coaching?

A német nyelvű coaching honlapokon több olyan módszer leírása is megtalálható, amely a klasszikus coaching ülések gyakorlatát a természeti környezet, a fizikai mozgás, és a saját erő megtapasztalásával egészíti ki. A német coaching kínálatban egyaránt megtalálhatóak túra coaching (wandercoaching), természet coaching (naturcoaching), és a mozgás coaching (bewegendes coaching) foglalkozások.

A túra coaching egy klasszikus coaching foglalkozás, amely azonban nem egy irodai helyszínen, hanem a természetben zajlik, a coach és a coacholt személy közös túrája során. A túrák műfaja, nehézsége, és időtartama változó, a kínálatban egyaránt megtalálhatóak 2-3 órás, de akár egy hetes túrák is. A helyszínek is változatosak: van, aki a legközelebbi túraútvonalon, és van, aki ez El Camino német szakaszán tartja a foglalkozásokat.

És miért jó a túra coaching?

A wandercoaching.de honlap a következő érveket emeli ki:

A mozgás jótékony hatással van a coaching folyamatra. Szervezetünk aktivizálódik, az anyagcsere felgyorsul. A természet színei, hangjai, illatai, üdítőleg hatnak a lelkiállapotra. A nyitott tér érzete elősegíti a belső korlátok lebomlását. A természet számos olyan metaforát, szimbólumot kínál, amelyek segítségével jobban megvizsgálhatjuk saját helyzeteinket. Megszokott életterünk elhagyásával a megszokott gondolati sémáinkból is könnyebben kilépünk, és tisztábban felismerhetjük erősségeinket is.

Bár a magyar nyelvű honlapok egyelőre keveset említik, számítani lehet arra, hogy a coaching fokozatos elterjedésével a túra coaching is egyre nagyobb figyelmet kap. Bízom abban, hogy báró Eötvös Loránd gondolatai segítenek felébredni a mindannyiunkban ott szunnyadó túrázót:

„Turista az, aki útra kél azért, mert foglalkozásának egyformasága, gondjainak sokasága közepett álmaiban feltűnik előtte egy olyan szebb világ, melyben zöldebb a fű, kékebb az ég, magasabbak a hegyek, szebbek, vagy különösebbek a házak, barátságosabbak az emberek s aki az álomkép eredetijét fáradtságtól vissza nem riadva keresi s mert hiszen e földön élünk, talán soha meg nem találja, de azért jókedvét el nem veszti, hiszen örömét ez a keresés teszi."

Jó utat, és találkozzunk az erdőben!

(Megjelent a Proaktív Coaching blogon, 2013. május 2-án)

Nagyapám álma

Nagyapámnak volt egy álma. Arról álmodott, hogy egyszer eljut Székelyföldre. Nem tudom, miért éppen oda vágyott, hiszen másfelé sem sokat utazott. Talán a romantikus hegyvidék, talán a korondi kerámiák, vagy a székely viccek legendás világa vonzotta oda. Talán épp azért volt és maradt ez vonzó cél számára, mert autója nem volt, az út pedig túl hosszú volt ahhoz, hogy motorbiciklijén nekivágjon.

Nyugdíjas éveiben sok időt töltött a kertben. A zöldségágyások között mérnöki pontossággal kilyukasztott locsolócsövek feküdtek, a kerti szerszámok példás rendben álltak a műhely sarkában. Sőt, a kimosott mézesbödönök is szépen, sorban csöpögtek a terasz szélén. Nagyapám példás rendet tartott a dolgai között, és néha felsóhajtott: “Hajjaj, fiam, ha én egyszer eljuthatnék Székelyföldre!”

A kilencvenes évek elején egyszerre több autó is került a családba. A gyerekei is többet utaztak, és egy napon a fia, aki épp üzleti útra készült, örömmel állt meg nagyapám előtt: “Édesapám, csomagolj, két nap múlva utazunk. Elviszlek Székelyföldre!”

Nagyapám előbb kicsit meglepődött, elmosolyodott, de hamar visszanyerte lélekjelenlétét: “Nem úgy van az, fiam. Nem mehetek én el csak úgy!” De hát mi dolga lehetett? Próbáltuk meggyőzni, hogy munkába mennie nem kell, az állatokat és a kertet pedig pár napig nyugodtan rábízhatja nagymamára. “Miért, mit csinálsz, apukám?” próbálta faggatni a fia, amire nagyapám kivágta magát: “Lesem az időt!”

Ez a három szó bevonult a családi legendáriumba, és azóta is mosolyogva emlegetjük.

Nagyon eltérően viszonyulunk az álmainkhoz, mint ahogy az is eltérő, hogy mennyire kezeljük őket tudatosan. Álmodozni persze önfeledten, szárnyalón az igazi! Az álmodozás egy könnyű, színes takaró, amibe bármikor bele lehet kapaszkodni. Néha érdemes viszont elgondolkozni: mihez kezdek én ezzel a könnyű, színes takaróval? Mit akarok én az álmaimmal?

Mindannyian hajlamosak vagyunk a nagy elhatározásokra. Kész, vége. Új állást keresek. Beadom a felmondásomat. Idén nyáron tényleg megszerzem azt a nyelvvizsgát! Holnaptól fogyókúrázom. Ezek az elhatározások azonban könnyen megakadnak az üres lózungok szintjén, ha tetteket  nem kapcsolunk  hozzájuk. Vannak olyanok, akik azonnal nekilátnak megvalósítani az álmukat, amint az megfogant bennük.  Mások ezzel szemben egyáltalán nem álmodoznak, mert úgy érzik, hogy álmodni komolytalan.

A coach segíthet abban, hogy közelebbi ismeretséget kössünk az álmainkkal. Sokszor már az is a felismerés erejével hat, ha megfogalmazzuk, és kimondjuk a legfontosabb céljainkat. Érdemes ilyenkor felmérni, hogy mennyire vagyunk elkötelezettek a cél irányában, milyen eszközeink vannak, és milyen akadályokkal kell számolnunk a megvalósítás során. Gondoljuk át, mennyi időt, energiát szánunk a cél elérésére. Nézzük meg, van-e valami akadálya annak, hogy már ma megtegyük az első lépést.

Figyeljük meg a gondolatainkat. Van-e olyan ötletünk, tervünk, amire mostanában gyakran gondolunk? Mert ha egy terv már háromszor felötlött bennünk, akkor azt érdemes komolyan vennünk, hiszen várhatóan negyedjére is eszünkbe jut.  Az álmainkkal ugyanis nem az a feladatunk, hogy valóra váltsuk, hanem hogy felismerjük őket, és megtegyük irányukba a magunk lépéseit.

Nagyapám végül nem jutott el Székelyföldre, talán nem is vágyott erre igazán. Talán ez volt az ő könnyű, színes takarója.

És a kedves olvasónak van színes takarója? Miről álmodik az olvasó?

(Megjelent a Proaktív Coaching blogon, 2013. április 26-án)

De hová tűnt a hajóskapitány?

Az előző bejegyzésben arra kerestük a választ, hogyan állunk a mindennapjainkban előforduló változásokkal. Pezsegtető, izgalmas lehetőséget látunk-e a változásban, vagy inkább fenyegető veszélyforrást. Elgondolkodtunk azon, hogy észrevesszük-e saját életünkben is, ha változtatásra van szükség, vagy inkább családtagjaink, kollégáink részére vannak kész megoldásaink.

Változtatni viszont csak akkor tudunk valamin, ha aktívan részt veszünk ügyeink, sorsunk irányításában. Ez jól is hangzik, de megvalósítani nem mindig könnyű. Sokkal kényelmesebb hagyni, hogy a megszokás és a kényelem vegyék át az irányítást mindennapjainkban. Tehetetlenül, a körülmények rabjaként sodródni az árral. Ahogy lesz, úgy lesz, mondani, és hánykolódni tovább a sors hullámain, mint magára hagyott hajó a hullámverésben.

Na de hová tűnt a hajóskapitány?

A coaching során a hasonlat eszközét is használjuk. Ha elképzeljük, hogy az életünk egy hajó, akkor milyennek látjuk ezt a hajót? Merre halad, milyen gyorsan, kik vannak rajta, és, nem utolsó sorban, ki áll a kormánykeréknél?

Gondolkodó felnőttként késztetést érezhetünk, hogy rávágjuk a választ: Hát én, természetesen!

Érdemes azonban megvizsgálni, hogy ez tényleg így van-e. Jó, rendben, én is rajta vagyok a hajón, de csakugyan én irányítom? Én figyelem a tengert, én adom le a jelzéseket, én döntök arról, hogy mikor akarom kiengedni, mikor bevonni a vitorlákat? Látom magam előtt a térképet, szem előtt tartom, hogy honnan hova akarok elérni? Haladok valamerre egyáltalán?

Lehet ugyanis, hogy csakugyan én vagyok a kapitány, de a hajóm egy ideje egy helyben áll. Lehorgonyoztam egy széltől óvott öbölben, naphosszat a hullámzást figyelem, és várom a naplementét.

Az is lehet, hogy a hajóm halad, de nem én irányítom. Valaki talán kivette a kormányt a kezemből, nekem megmagyarázta, hogy ez miért jobb így mindenkinek, és én csak asszisztálok az út során. Nyilván kényelmesebb, hogy nem kell egész nap a kormánynál állni, a különböző műszereket figyelni, helytállni a viharban, pláne azon aggódni, hogy mi lesz, ha eltévedünk.

Egy coaching ülés során megvizsgálhatjuk azt is, hogy az alábbi négy viselkedéstípus közül melyik jellemző ránk leginkább.

A passzív ember talán neveltetéséből, talán az örökölt személyiségjegyeiből adódóan egész életében úgy érzi, hogy jobb, ha csendben marad, és nem szól bele a dolgok alakulásába. Még akkor sem, ha a saját ügyeiről van szó. Jelszava: Ne szólj szám, nem fáj fejem.

Az agresszív ember mindent megtesz azért, hogy elérje célját. Mindent ellenőrizni, irányítani akar, a környezetére nincs tekintettel. A manipulatívan viselkedő személy hajlamos elrejteni valós érzelmeit, és igyekszik saját érdekeinek megfelelően befolyásolni környezetét.

A negyedik viselkedéstípus az asszertivitás. Az asszertív ember elfogadja önmagát, és a környezetét is. Célja az, hogy érvényesítse saját érdekeit, elérje céljait, de úgy, hogy közben a környezetében élők igényeit is figyelembe veszi. Bátran kérdez, nyíltan kommunikál.

Az asszertív hajóskapitány önbizalommal, kiegyensúlyozottan áll hajója kormányánál. Tudja, mire képes a hajó, tisztában van saját szerepével. Felelősséget vállal az út során a rakomány, és az utasok épségéért. Tisztában van az útvonallal, a felmerülő nehézségeket higgadtan kezeli.

Az asszertív viselkedés ugyanakkor sokakban nemtetszést válthat ki. Sokan egész életükben csak álmodoznak arról, hogy végre egyszer azt tehessék, amire vágynak. Ugyanakkor önzőnek, titulálják azt, aki kezébe vette a saját sorsa irányítását, felismerte a vágyait, és tesz is azért, hogy azok beteljesüljenek.

Észre kell vennünk, hogy ha gondoskodni szeretnénk környezetünk jólétéről, ahhoz először magunknak kell jól lenni. Előbb nekem kell feltöltődnöm ahhoz, hogy utána szeretettel, megértéssel, energiával tölthessem fel a környezetemet.

Gondoljuk át az életünk fő színtereit, és vizsgáljuk meg, melyik helyszínen mennyire vagyunk asszertívek. Fogalmazzuk meg az érdekeinket, és vizsgáljuk meg, hogyan érvényesíthetjük ezeket. Mik a környezetünkben élők érdekei? Ezek hogyan viszonyulnak a mi érdekeinkhez? Az asszertív viselkedés ugyanis megtanulható, és gyakorolható. Kezdjük egy kis lépéssel. Kezdjük el ma. Lépjünk minden nap közelebb a kormánykerékhez.

(Megjelent a Proaktív Coaching blogon, 2013. március 18-án)

Túrázni mentem.

Azt tervezem, hogy felállok. Aznap túracipőben jövök be, kimegyek az irodából, és meg sem állok az erdőig.

Jólesik végre kihúzni magam. Jólesik pólót viselni ing helyett. Jólesik olyan messzire ellátni, amilyenre a belváros utcáin soha. Jólesik magam mögött hagyni az épületeket, és beszívni az erdő illatát.

Túrázni megyek. A fák ágai összehajolnak mögöttem, a csend egyre nagyobbá válik, és rájövök, hogy egyedül vagyok. Jó alkalom egy kis önvizsgálatra.  A túrázásban az a jó, hogy próbára tehetem magam, és megfigyelhetem, hogyan viselkedek különböző helyzetekben.

Mint minden vállalkozásom, a túra is egy álommal kezdődik. Arról álmodom például, hogy nyáron bejárom a Kék Túrát. Arról álmodom, hogy indítok egy blogot. Hogy megtanulok franciául. Fontos, hogy merjek álmodni, hiszen csak azt tudom megvalósítani, amit korábban megálmodtam. Mint ahogy segítséget is csak akkor kérhetek, ha valaminek nekivágtam.

Az álmodozást a mérlegelés követi: Elinduljak? Ne menjek? Kell ez nekem? Mire jó ez egyáltalán? Az életben a legtöbb vállalkozásunk olyan, mint egy séta a tavaszi erdőben. Szép, jó, de nélküle is jól megvagyunk. Minek kellene ezért az erdőbe menni? Ösztönösen mindannyian az állandóságra vágyunk, de mennyire felszabadító érzés leküzdeni a kényelmünket, és elszánni magunkat valamire!

És eljön a nagy nap, az indulás. Amire vágytunk, végre elkezdődik! Ez az első, lendületes lépések, az illúziók mámoros időszaka. Jókedvűek vagyunk, és tapasztalatlanok. Örömünk felhőtlen, és az egész világ egy nagy, nagy lehetőség!

Aztán lépésről lépésre egyre több tapasztalatot szerzünk. Rájövünk, hol kell jobban koncentrálni, és hol bámulhatjuk önfeledten a lombokat. Megismerjük az utat, az útitársakat. Kiderül, mik a tényleges lehetőségek, és melyek azok a veszélyek, amikre korábban nem számítottunk. Lassan a kitűzött célokról is kiderül, hogy melyik megvalósítható, és milyen áron.

És jönnek, persze, a nehézségek is. A csúszkálás a sáros talajon. Egy lezárt erdőrész, amit meg kell kerülnünk.  Egy tüskés bozót, amin átkelünk. Fizikai korlátaink. A fáradás. Ezekkel ott, a helyszínen mind meg kell küzdenünk, mégis, a célból visszatekintve nagyon megerősítő a tudat, hogy ennyi akadályon átverekedtük magunkat.

Egy jó túra a kitartásunkat is próbára teszi. Biztosan ismerjük azt az érzést, hogy eddig bírtuk, de most már vége, feladom, jöjjön, aminek jönnie kell. Legjobb lenne kiszállni, és elfelejteni az egészet. Nos, ez az, amit az erdő közepén nem tehetünk meg. Ott egyszerűen nincs más választás, össze kell szedni az erőnket, és bandukolni tovább az erdő széle felé, ha otthon szeretnénk vacsorázni.

Előfordulhat az is, hogy eltévedünk. Akkor bizony el kell gondolkoznunk, hol volt az utolsó pont, ahol még láttuk a jelet. És addig vissza kell menni, fáradtan is. És újra elindulni, a helyes irányba. Tudunk ilyen fegyelmezettek lenni a mindennapokban is?

A nap vége felé egyre gyakrabban fogunk megállni. Szorosabbra húzzuk a cipőfűzőt, megigazítjuk a hátizsákot. Iszunk egy korty vizet, harapunk valamit. Jó megélni, hogy tíz perc pihenő, egy megigazított ruhadarab, pár szem szőlőcukor mennyire feltölt. Még az erdő is szebbnek tűnik egy pihenő után. Fontos, hogy a mindennapok során is megtartsuk a pihenőket. Kapcsolódjunk ki, töltődjünk fel, hogy aztán újult erővel folytathassuk a dolgainkat.

És végül az aznapi cél. Az édes fáradtság, ahogy ledobjuk a hátizsákot, és az ágyra rogyunk. Hát megcsináltuk.  A lábaink zsibonganak, a tenyerünket felsebezték a tüskék. A cipőnk beázott, a kabát elszakadt, mégis, ezt az érzést nem cserélnénk el semmire. Jó örülni a megérdemelt pihenésnek.  Az aznapi siker megerősít, bíztatást nyújt a másnapra is.

Előfordulhat persze, hogy nem érünk célba. Lehet, hogy valamiért vissza kell fordulnunk. Lehet, hogy félbe kell szakítanunk az utat, vagy máshol esteledik ránk, mint ahol terveztük. Hogyan viselkedünk akkor? Dühöngeni kezdünk? Magunkat hibáztatjuk, vagy másokat? Megmártózunk a kudarc élményében, vagy inkább azon gondolkozunk, hogy holnap hogyan tovább?

Azt tervezem, hogy felállok. Az asztalomon egy papírt hagyok hátra, rajta mindössze két szó: Túrázni mentem.

Akinek kedve van, jöjjön utánam.

(Megjelent a Proaktív Coaching blogon, 2013. április 8-án)

Magamról

Nevem dr. Ármos Lóránd, jogász végzettséggel, és business coach tanúsítvánnyal rendelkezem

.

Több éven át foglalkoztam ügyfélszolgálati és sales tréningekkel. Több éves tapasztalattal rendelkezem magyar és idegen nyelvű telefonos kampányok szervezésében és lebonyolításában. Csoportvezetőként részt vettem magyar és nemzetközi cégek toborzási, kiválasztási, és képzési folyamataiban. Budapest mellett  Manchesterben, Prágában, és Luxemburgban dolgoztam.

Ügyvédjelöltek kézikönyve című könyvemet a Complex Kiadó adta ki, 2011-ben. Versesköteteim Rózsahús (Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2008), és Apám a Holdig (Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár és Ráció Kiadó, Budapest, 2011) címmel jelentek meg.

Coach oklevelemet 2012-ben szereztem meg, a Pro Bona Képzési és Oktatási Központban. Coaching témában írt cikkeimet a Proaktív Coaching blogon, valamint a www.turacoaching.hu oldalon közlöm.

Szívesen túrázom. Részt vettem több szervezett zarándoklaton, a spanyolországi El Caminora is eljutottam. Rendszeresen részt veszek fogyatékkal élők rendezvényein. Budapesten élek és dolgozom. Német, angol, és román nyelven beszélek.