Pipacsok, búzamezők, csend.

(Beszámoló a Hét Kaland Egyesület által szervezett júniusi csendtúráról)

Pipacsok, búzamezők, zöldellő természet. Jó társaság, figyelmes túravezetők, és csend, csend, csend. Pár szóban ez jellemezte a Hét Kaland Egyesület által szervezett júniusi csendtúrát. 

Kedves, mosolygós emberek fogadtak aznap a Déli pályaudvaron. Együtt vonatoztunk Gárdonyig, majd hajóval keltünk át a Szúnyog szigetre. Az átkelésnek szimbolikus jelentése is volt: zsúfolt, gondokkal teli világunkat magunk mögött hagytuk, és egy napra átkeltünk a természet, a csend világába.

A Szúnyog szigeti hajóállomáson megkaptuk a szükséges tájékoztatást, és az első szakasz lelki útravalóját is. Ezt követően csendben elindultunk. Gyalogtúránk a Velencei-hegység gerincén vezetett, a Nadap határában levő szintezési ősjegy érintésével, a Sukoró határában levő Ingókövekig. 

A túra alapszabálya a csend volt. Ez eleinte könnyebbséget jelentett, hiszen csevegni nem lehetett, így teljes figyelmünket a minket körülvevő tájnak szentelhettük. Ugyanez a csend a nap végére bizony kihívássá vált. Bár nem vagyok egy fecsegő típus, délutánra alig vártam, hogy hozzászólhassak valamelyik túratársamhoz.

Eddig is tudtam, hogy a közös túra jó csapatépítő. A csendtúrán viszont arra is rájöttem, hogy ez a közösségépítő erő akkor is működik, ha a csapattagokkal csak jelekkel, szemkontaktussal, és egy-egy mosollyal kommunikálhatok.

Mi az, amit látok? Mi az, amit hallok? Mi mozog körülöttem, és mi mozdulatlan? Mi szép a körülöttem levő tájban, és mi az, ami nehézséget okoz? Ilyen és hasonló kérdésekre kerestük a választ a szemlélődés során. A számomra legemlékezetesebb kérdés a nadapi szintezési ősjegy közelében hangzott el.

A nadapi szikla több mint száz éve őrzi a szintezési ősjegyet. A mi életünkben ki, mi jelenti ezt az állandó, megváltoztathatatlan viszonyítási pontot? A túra során a természeti táj szépségében Isten teremtményét csodáltuk, de meggyőződésem, hogy ez a kérdés a  mai értékvesztett korban mindenki számára elgondolkoztató, világnézettől függetlenül.

Az egész napos csendet Sukoró határában, az Ingóköveknél oldották fel a túravezetők. Itt tartottuk, túránk lezárásaként az utolsó közös pihenőt, itt osztottuk meg egymással az aznapi élményeket. Végül egy közös fotót készítettünk, majd leereszkedtünk a faluba.

Hazafelé, a tömött buszon végre volt alkalmam beszélgetni is a túratársakkal.Miközben a fáradt, mosolygós arcokat néztem, azon gondolkoztam, hogy ha az erdő, mező ennyire közel van a lakóhelyünkhöz, akkor miért nem túrázunk gyakrabban?

És ha a csend ilyen jó, akkor miért nem gyakoroljuk a hétköznapokban is?

dr. Ármos Lóránd, coach

Hogyan állok én a változással?

Munka után hazafelé arról beszélgetünk, hogy Klárikát rá kell venni a változásra. Az nem lehet, hogy már egy fél éve ott ül az irodában, és még mindig nem képes önállóan semmire. Nem mer egyedül dönteni. Még a telefont sem veszi fel szívesen. Csináljon végre valamit. Félóránként kávézni bezzeg van ideje. Hát szedje össze magát. Vegye fel végre a tempót. Változtatnia kell a hozzáállásán. De hát Klárika már csak ilyen, mondjuk ki végül.

A húgomat nem érdekli semmi. Ezen változtatnia kell, ez így nem mehet tovább. A kosárlabdát abbahagyta, úszni már nem jár. Unja. Hát mi lesz ebből a gyerekből? Egész nap tévét néz. Ki sem mozdul a lakásból. Kezdjen végre magával valamit! Legalább az angol adókat nézné. Vegye már észre magát! Ez így nem mehet tovább. Itt valamit lépni kell.

Ismerős monológok, ugye? Mindannyian hallottunk már ilyeneket, sőt a legtöbben magunk is hajlamosak vagyunk tisztán látni: mit, hogyan kellene tennie a másiknak, és mikor min kellene változtatnia. Kívülről nézve tisztán látszik, mikor miben hibáznak a környezetünkben élők, és legtöbben igen bölcsnek bizonyulunk, ha más életének rendezéséről van szó.  

De vagyunk ilyen vitézek a saját csatáinkban is?

Tegyük fel, van egy álmom: szeretnék megtanulni dobolni, de eddig még nem szántam rá magam. Nem is lenne rá időm. Szeretnék újra eljárni úszni. De mindig olyan fáradt vagyok! Jó lenne munkahelyet váltani. Csak most nincs időm állásinterjúkra járni. Ha magunkról van szó, már sokkal engedékenyebbek, megértőbbek vagyunk.

És milyen jók vagyunk az álmodozásban! De vajon vagyunk elég tudatosak ahhoz, hogy az álmainkat célokra váltsuk? És vagyunk elég következetesek ahhoz, hogy hogy naponta tegyünk is a céljainkért? Egyáltalán, hogyan ismerjük fel a jó célt?

Sokan félnek elmozdulni az álmaik irányába, mert az változtatással jár. A változtatástól pedig mindannyian ösztönösen félünk, mert az valami újat, bizonytalant jelent. Új, szokatlan helyzetekbe kerülhetünk, ahol nem cselekedhetünk rutinosan, és sokszor még a kényelmünket is fel kell adjuk. A változás olyan, mint belépni egy homályos, idegen szobába. Mint térkép nélkül elindulni egy ismeretlen vidéken.

Érdemes megismerni, és tudatosan kezelni a félelmeinket. Érdemes elgondolkodni: Félek. De mihez akarok kezdeni ezzel a félelemmel? Hagyom, hogy meggátoljon a céljaim elérésében? Vagy erőt veszek magamon, tudatosítom magamban, hogy félek, és ezzel együtt nekivágok?

Félelmetes kihívást látok a változásban, hogy izgalmas lehetőséget? A félelmeim irányítanak, vagy az akaratom? Hogyan állok én a változással?

Nagyapám álma

Nagyapámnak volt egy álma. Arról álmodott, hogy egyszer eljut Székelyföldre. Nem tudom, miért éppen oda vágyott, hiszen másfelé sem sokat utazott. Talán a romantikus hegyvidék, talán a korondi kerámiák, vagy a székely viccek legendás világa vonzotta oda. Talán épp azért volt és maradt ez vonzó cél számára, mert autója nem volt, az út pedig túl hosszú volt ahhoz, hogy motorbiciklijén nekivágjon.

Nyugdíjas éveiben sok időt töltött a kertben. A zöldségágyások között mérnöki pontossággal kilyukasztott locsolócsövek feküdtek, a kerti szerszámok példás rendben álltak a műhely sarkában. Sőt, a kimosott mézesbödönök is szépen, sorban csöpögtek a terasz szélén. Nagyapám példás rendet tartott a dolgai között, és néha felsóhajtott: “Hajjaj, fiam, ha én egyszer eljuthatnék Székelyföldre!”

A kilencvenes évek elején egyszerre több autó is került a családba. A gyerekei is többet utaztak, és egy napon a fia, aki épp üzleti útra készült, örömmel állt meg nagyapám előtt: “Édesapám, csomagolj, két nap múlva utazunk. Elviszlek Székelyföldre!”

Nagyapám előbb kicsit meglepődött, elmosolyodott, de hamar visszanyerte lélekjelenlétét: “Nem úgy van az, fiam. Nem mehetek én el csak úgy!” De hát mi dolga lehetett? Próbáltuk meggyőzni, hogy munkába mennie nem kell, az állatokat és a kertet pedig pár napig nyugodtan rábízhatja nagymamára. “Miért, mit csinálsz, apukám?” próbálta faggatni a fia, amire nagyapám kivágta magát: “Lesem az időt!”

Ez a három szó bevonult a családi legendáriumba, és azóta is mosolyogva emlegetjük.

Nagyon eltérően viszonyulunk az álmainkhoz, mint ahogy az is eltérő, hogy mennyire kezeljük őket tudatosan. Álmodozni persze önfeledten, szárnyalón az igazi! Az álmodozás egy könnyű, színes takaró, amibe bármikor bele lehet kapaszkodni. Néha érdemes viszont elgondolkozni: mihez kezdek én ezzel a könnyű, színes takaróval? Mit akarok én az álmaimmal?

Mindannyian hajlamosak vagyunk a nagy elhatározásokra. Kész, vége. Új állást keresek. Beadom a felmondásomat. Idén nyáron tényleg megszerzem azt a nyelvvizsgát! Holnaptól fogyókúrázom. Ezek az elhatározások azonban könnyen megakadnak az üres lózungok szintjén, ha tetteket  nem kapcsolunk  hozzájuk. Vannak olyanok, akik azonnal nekilátnak megvalósítani az álmukat, amint az megfogant bennük.  Mások ezzel szemben egyáltalán nem álmodoznak, mert úgy érzik, hogy álmodni komolytalan.

A coach segíthet abban, hogy közelebbi ismeretséget kössünk az álmainkkal. Sokszor már az is a felismerés erejével hat, ha megfogalmazzuk, és kimondjuk a legfontosabb céljainkat. Érdemes ilyenkor felmérni, hogy mennyire vagyunk elkötelezettek a cél irányában, milyen eszközeink vannak, és milyen akadályokkal kell számolnunk a megvalósítás során. Gondoljuk át, mennyi időt, energiát szánunk a cél elérésére. Nézzük meg, van-e valami akadálya annak, hogy már ma megtegyük az első lépést.

Figyeljük meg a gondolatainkat. Van-e olyan ötletünk, tervünk, amire mostanában gyakran gondolunk? Mert ha egy terv már háromszor felötlött bennünk, akkor azt érdemes komolyan vennünk, hiszen várhatóan negyedjére is eszünkbe jut.  Az álmainkkal ugyanis nem az a feladatunk, hogy valóra váltsuk, hanem hogy felismerjük őket, és megtegyük irányukba a magunk lépéseit.

Nagyapám végül nem jutott el Székelyföldre, talán nem is vágyott erre igazán. Talán ez volt az ő könnyű, színes takarója.

És a kedves olvasónak van színes takarója? Miről álmodik az olvasó?

(Megjelent a Proaktív Coaching blogon, 2013. április 26-án)

De hová tűnt a hajóskapitány?

Az előző bejegyzésben arra kerestük a választ, hogyan állunk a mindennapjainkban előforduló változásokkal. Pezsegtető, izgalmas lehetőséget látunk-e a változásban, vagy inkább fenyegető veszélyforrást. Elgondolkodtunk azon, hogy észrevesszük-e saját életünkben is, ha változtatásra van szükség, vagy inkább családtagjaink, kollégáink részére vannak kész megoldásaink.

Változtatni viszont csak akkor tudunk valamin, ha aktívan részt veszünk ügyeink, sorsunk irányításában. Ez jól is hangzik, de megvalósítani nem mindig könnyű. Sokkal kényelmesebb hagyni, hogy a megszokás és a kényelem vegyék át az irányítást mindennapjainkban. Tehetetlenül, a körülmények rabjaként sodródni az árral. Ahogy lesz, úgy lesz, mondani, és hánykolódni tovább a sors hullámain, mint magára hagyott hajó a hullámverésben.

Na de hová tűnt a hajóskapitány?

A coaching során a hasonlat eszközét is használjuk. Ha elképzeljük, hogy az életünk egy hajó, akkor milyennek látjuk ezt a hajót? Merre halad, milyen gyorsan, kik vannak rajta, és, nem utolsó sorban, ki áll a kormánykeréknél?

Gondolkodó felnőttként késztetést érezhetünk, hogy rávágjuk a választ: Hát én, természetesen!

Érdemes azonban megvizsgálni, hogy ez tényleg így van-e. Jó, rendben, én is rajta vagyok a hajón, de csakugyan én irányítom? Én figyelem a tengert, én adom le a jelzéseket, én döntök arról, hogy mikor akarom kiengedni, mikor bevonni a vitorlákat? Látom magam előtt a térképet, szem előtt tartom, hogy honnan hova akarok elérni? Haladok valamerre egyáltalán?

Lehet ugyanis, hogy csakugyan én vagyok a kapitány, de a hajóm egy ideje egy helyben áll. Lehorgonyoztam egy széltől óvott öbölben, naphosszat a hullámzást figyelem, és várom a naplementét.

Az is lehet, hogy a hajóm halad, de nem én irányítom. Valaki talán kivette a kormányt a kezemből, nekem megmagyarázta, hogy ez miért jobb így mindenkinek, és én csak asszisztálok az út során. Nyilván kényelmesebb, hogy nem kell egész nap a kormánynál állni, a különböző műszereket figyelni, helytállni a viharban, pláne azon aggódni, hogy mi lesz, ha eltévedünk.

Egy coaching ülés során megvizsgálhatjuk azt is, hogy az alábbi négy viselkedéstípus közül melyik jellemző ránk leginkább.

A passzív ember talán neveltetéséből, talán az örökölt személyiségjegyeiből adódóan egész életében úgy érzi, hogy jobb, ha csendben marad, és nem szól bele a dolgok alakulásába. Még akkor sem, ha a saját ügyeiről van szó. Jelszava: Ne szólj szám, nem fáj fejem.

Az agresszív ember mindent megtesz azért, hogy elérje célját. Mindent ellenőrizni, irányítani akar, a környezetére nincs tekintettel. A manipulatívan viselkedő személy hajlamos elrejteni valós érzelmeit, és igyekszik saját érdekeinek megfelelően befolyásolni környezetét.

A negyedik viselkedéstípus az asszertivitás. Az asszertív ember elfogadja önmagát, és a környezetét is. Célja az, hogy érvényesítse saját érdekeit, elérje céljait, de úgy, hogy közben a környezetében élők igényeit is figyelembe veszi. Bátran kérdez, nyíltan kommunikál.

Az asszertív hajóskapitány önbizalommal, kiegyensúlyozottan áll hajója kormányánál. Tudja, mire képes a hajó, tisztában van saját szerepével. Felelősséget vállal az út során a rakomány, és az utasok épségéért. Tisztában van az útvonallal, a felmerülő nehézségeket higgadtan kezeli.

Az asszertív viselkedés ugyanakkor sokakban nemtetszést válthat ki. Sokan egész életükben csak álmodoznak arról, hogy végre egyszer azt tehessék, amire vágynak. Ugyanakkor önzőnek, titulálják azt, aki kezébe vette a saját sorsa irányítását, felismerte a vágyait, és tesz is azért, hogy azok beteljesüljenek.

Észre kell vennünk, hogy ha gondoskodni szeretnénk környezetünk jólétéről, ahhoz először magunknak kell jól lenni. Előbb nekem kell feltöltődnöm ahhoz, hogy utána szeretettel, megértéssel, energiával tölthessem fel a környezetemet.

Gondoljuk át az életünk fő színtereit, és vizsgáljuk meg, melyik helyszínen mennyire vagyunk asszertívek. Fogalmazzuk meg az érdekeinket, és vizsgáljuk meg, hogyan érvényesíthetjük ezeket. Mik a környezetünkben élők érdekei? Ezek hogyan viszonyulnak a mi érdekeinkhez? Az asszertív viselkedés ugyanis megtanulható, és gyakorolható. Kezdjük egy kis lépéssel. Kezdjük el ma. Lépjünk minden nap közelebb a kormánykerékhez.

(Megjelent a Proaktív Coaching blogon, 2013. március 18-án)

Túrázni mentem.

Azt tervezem, hogy felállok. Aznap túracipőben jövök be, kimegyek az irodából, és meg sem állok az erdőig.

Jólesik végre kihúzni magam. Jólesik pólót viselni ing helyett. Jólesik olyan messzire ellátni, amilyenre a belváros utcáin soha. Jólesik magam mögött hagyni az épületeket, és beszívni az erdő illatát.

Túrázni megyek. A fák ágai összehajolnak mögöttem, a csend egyre nagyobbá válik, és rájövök, hogy egyedül vagyok. Jó alkalom egy kis önvizsgálatra.  A túrázásban az a jó, hogy próbára tehetem magam, és megfigyelhetem, hogyan viselkedek különböző helyzetekben.

Mint minden vállalkozásom, a túra is egy álommal kezdődik. Arról álmodom például, hogy nyáron bejárom a Kék Túrát. Arról álmodom, hogy indítok egy blogot. Hogy megtanulok franciául. Fontos, hogy merjek álmodni, hiszen csak azt tudom megvalósítani, amit korábban megálmodtam. Mint ahogy segítséget is csak akkor kérhetek, ha valaminek nekivágtam.

Az álmodozást a mérlegelés követi: Elinduljak? Ne menjek? Kell ez nekem? Mire jó ez egyáltalán? Az életben a legtöbb vállalkozásunk olyan, mint egy séta a tavaszi erdőben. Szép, jó, de nélküle is jól megvagyunk. Minek kellene ezért az erdőbe menni? Ösztönösen mindannyian az állandóságra vágyunk, de mennyire felszabadító érzés leküzdeni a kényelmünket, és elszánni magunkat valamire!

És eljön a nagy nap, az indulás. Amire vágytunk, végre elkezdődik! Ez az első, lendületes lépések, az illúziók mámoros időszaka. Jókedvűek vagyunk, és tapasztalatlanok. Örömünk felhőtlen, és az egész világ egy nagy, nagy lehetőség!

Aztán lépésről lépésre egyre több tapasztalatot szerzünk. Rájövünk, hol kell jobban koncentrálni, és hol bámulhatjuk önfeledten a lombokat. Megismerjük az utat, az útitársakat. Kiderül, mik a tényleges lehetőségek, és melyek azok a veszélyek, amikre korábban nem számítottunk. Lassan a kitűzött célokról is kiderül, hogy melyik megvalósítható, és milyen áron.

És jönnek, persze, a nehézségek is. A csúszkálás a sáros talajon. Egy lezárt erdőrész, amit meg kell kerülnünk.  Egy tüskés bozót, amin átkelünk. Fizikai korlátaink. A fáradás. Ezekkel ott, a helyszínen mind meg kell küzdenünk, mégis, a célból visszatekintve nagyon megerősítő a tudat, hogy ennyi akadályon átverekedtük magunkat.

Egy jó túra a kitartásunkat is próbára teszi. Biztosan ismerjük azt az érzést, hogy eddig bírtuk, de most már vége, feladom, jöjjön, aminek jönnie kell. Legjobb lenne kiszállni, és elfelejteni az egészet. Nos, ez az, amit az erdő közepén nem tehetünk meg. Ott egyszerűen nincs más választás, össze kell szedni az erőnket, és bandukolni tovább az erdő széle felé, ha otthon szeretnénk vacsorázni.

Előfordulhat az is, hogy eltévedünk. Akkor bizony el kell gondolkoznunk, hol volt az utolsó pont, ahol még láttuk a jelet. És addig vissza kell menni, fáradtan is. És újra elindulni, a helyes irányba. Tudunk ilyen fegyelmezettek lenni a mindennapokban is?

A nap vége felé egyre gyakrabban fogunk megállni. Szorosabbra húzzuk a cipőfűzőt, megigazítjuk a hátizsákot. Iszunk egy korty vizet, harapunk valamit. Jó megélni, hogy tíz perc pihenő, egy megigazított ruhadarab, pár szem szőlőcukor mennyire feltölt. Még az erdő is szebbnek tűnik egy pihenő után. Fontos, hogy a mindennapok során is megtartsuk a pihenőket. Kapcsolódjunk ki, töltődjünk fel, hogy aztán újult erővel folytathassuk a dolgainkat.

És végül az aznapi cél. Az édes fáradtság, ahogy ledobjuk a hátizsákot, és az ágyra rogyunk. Hát megcsináltuk.  A lábaink zsibonganak, a tenyerünket felsebezték a tüskék. A cipőnk beázott, a kabát elszakadt, mégis, ezt az érzést nem cserélnénk el semmire. Jó örülni a megérdemelt pihenésnek.  Az aznapi siker megerősít, bíztatást nyújt a másnapra is.

Előfordulhat persze, hogy nem érünk célba. Lehet, hogy valamiért vissza kell fordulnunk. Lehet, hogy félbe kell szakítanunk az utat, vagy máshol esteledik ránk, mint ahol terveztük. Hogyan viselkedünk akkor? Dühöngeni kezdünk? Magunkat hibáztatjuk, vagy másokat? Megmártózunk a kudarc élményében, vagy inkább azon gondolkozunk, hogy holnap hogyan tovább?

Azt tervezem, hogy felállok. Az asztalomon egy papírt hagyok hátra, rajta mindössze két szó: Túrázni mentem.

Akinek kedve van, jöjjön utánam.

(Megjelent a Proaktív Coaching blogon, 2013. április 8-án)